Vallásbölcselet 2-Általános.
2014.04.17 16:22
Vallásbölcselet
„A létezés nem más, mint átkelés az örökké valóságon”
Gyermekkoromban sokszor álltam a csillagokkal teleszórt ég fekete bársonya alatt, feltéve a kérdést az égi szférák felé, hogy ki vagyok én, és mi ez az egész körülöttem, amit nagyvilágnak hívnak.
De kitől is kérdeztem mindezt?
Istentől? Az angyaloktól?
Egyáltalán kitől is kérdezhet egy alig néhány éves kisgyermek ilyen létkérdése-ket, akinek nincsenek letisztázva még, Istennel, a hittel, az angyali hierarhiákkal kapcsolatos fogalmai.
Csak kérdez, a maga egyszerű, nem túl választékos nyelvén, jóformán fel sem fogva, kihez is intézi szavait.
Talán nem is az a fontos, hogy hol, kinél talál célba kíváncsisága tárgya.
Válaszokat vár, minden honnan, mindenkitől, remélve, hogy megérti, mi történik vele nap, mint nap, hogy hová, mivé fejlődik az út végére.
Persze a család, a közvetlen környezet, nem, vagy csak felületesen adja meg az információt, az aktuális vallási felekezet, pedig csak fújja a magáét, értelmetle-nül, dogmatikusan, kioktatóan, nem egyszer fenyegetően, dobálózva szabályok-kal, megszívlelendő példabeszédekkel, tiltásokkal, intelmekkel, de sohasem a lényeget érintő magyarázatokkal.
Ha mégis sikerül valamit a létezésről megérinteni, akkor, pedig félreértelmezé-sek, szándékos félre magyarázások tömkelege árad a kérdezőre, amit, ha nem fogad el, akkor az eretnekség, hitetlenség vádja éri.
Ezeket a „tanításokat” aztán elhagyja az igazán fejlődni vágyó egyed, mert nem kielégítő, nem lehet kielégítő számára, ha csak nem éppen az adott szint dogmái-ra van szüksége, mert ilyen is van.
Gyermekkorban talán még nem érvényes a mondás, hogy „Isten és közöttem állok én”, (Johannes van der Meulen) hiszen az egó még kezdetleges, kialakulatlan, a nagyvilág, a környezet még nem „idomította” be a civilizáció, a társadalom „igényei” szerint. A feltörekvő önzés, pózolás, megalománia, másokon való élősködés, önzés még nem fertőzte meg tiszta lelkét. Azután szembe találkozik különböző vallási irányzatokkal, felekezetekkel, szekták próbálják meg „befogadni”, erőszakkal, vagy „szelíd” rábeszéléssel, akik tudják az „egyetlen” utat, a boldogulás, üdvözülés felé. Van, akit el tudnak ragadni, ők valószínű elérték az adott inkarnáció általuk elérhető szellemi szintjét, de a legtöbbjük tovább lép. Azután itt vannak az „izmusok” csapdája.
Legyen az bármilyen az isteni igazságtól kicsit is eltérő ideológia, bármennyire más tartalommal töltődik az idea, már nem lehet maradéktalan tanítás.
Nem beszélve a szélsőségekről, mint pl. a kapitalizmus, mely aligha nevezhető ember központú szemléletnek, a „pénzisten” imádásával, a környezet romboló technológiákkal, de ide sorolható a kommunizmus is a dialektikus materializmus hirdetésével, mely hitet tesz a hit ellen.
Ám lassan megtanulja elválasztani a gyöngyszemet a korpától, az igazi tanítást a dogmáktól, ki az, aki hiteles tanító, ellenben az azonnali „megvilágosodást” ígérő kóklerektől, hamis prófétáktól.
Felmerül a teljesség igénye úgy a megismerésben, mint a mindennapi életben, a hivatás, egészség, társadalmi kapcsolatok terén.
Egyre inkább inspirálva érzi magát a szociális, szolidális viselkedésre, empátia alakul ki az egész világ iránt, úgy az ásványi, a növényi, mint az állatvilág iránt.
Már nem dől be a közhelyeknek, a nagy ígéreteknek a lélek szabadságáról, hi-szen egyre inkább elsajátítja az oda vezető út apró lépéseit, nem veszi komolyan a média hazugságait, a politika megtévesztési szándékait.
Megtanulja az igazi önértékelést, önostorozás nélkül, reálisan felmérni, bírálni önmagát, tudását, belső étékeit, önámítás, felmagasztalás nélkül.
Önként végzi önismereti gyakorlatait, melyekkel megismeri valódi önmagát, meg tanulja értékelni az adott pillanat, az éppen történő sorsa jelenét és elfogad-ja, amit az élet elé tesz.
Kaczvinszky József így fogalmaz a „Kelet világossága” c. művében: „Semmi olyat nem tesz a sorsod eléd, amit ne érdemelnél meg, amit ne tudnál megoldani, vagy leküzdeni, legyen az jó, vagy rossz”.
Ezen a ponton válik igazán útkeresővé, megtalálva önmaga számára az egy igaz utat, miközben másokét elfogadja, és tiszteletben tartja.
Magáévá teszi a teozófikus gondolkodásmódot és vallja, hogy minden ember egyenlő és joga van a kinyilatkoztatáshoz, amennyiben az nem sérti egy adott egyén, vagy csoport érdekeit, személyiségi jogait.
A különböző fő vallási irányzatok gyakorlatilag egylényegűek.
Ugyanaz a teológiai alapja mindegyiknek.
Az egylét örök mivoltára utal a tanításuk., az Egyisten szétosztódása a végtelen-be.
A kabbala szerint a legnagyobb szám az egy, a többi csak a tört része.
Ezt tanítja a maga szimbolikus nyelvén minden tan, minden az isteni lényeget érintő alaptanítás, amely igyekszik irányítani, terelgetni a bukdácsoló lelket a sötétség alagútjában.
Az ember, pedig halad benne, hiszen minden tan egy beavatási út is egyben, bármelyiket is nézzük, s ahogyan halad úgy éri el az ébredési pontokat, azaz a tudatszint emelkedés állomásait.
Az ember nagy kérdése, dilemmája, létfeladata, hogy hogyan lehetne a tudás fáját az élet fájával egyesíteni. Ezen dolgozik akarva, ha már elért egy bizonyos szintet, de akaratlan is, inkarnációról, inkarnációra, a bukás pillanatától napjainkig, míg tart az ébredése.
A tanítások központi lényege a szeretet, mint kohéziós erő, amely folyamatosan jelen van a teremtés pillanatától kezdve, szerve, pedig a szív.
Minden szívprobléma lelki hátterében a szeretettel összefüggő probléma van, mert vagy nem tudja adni, vagy elfogadni az ember ezt a létfenntartó érzést.
Fontos eleme a teremtési tanoknak a dualitás kérdése, ténye. A bukást valamennyi alaptanítás megemlíti, bár a magyarázatokban már komoly eltérés van. A kettősség ténye viszont tagadhatatlan, hiszen bár merre nézünk mindenütt, ott van. Fő szimbolikája, pedig az emberpár.
A legnagyobb misztikus házaspár, azonban a Nap és a Hold. Csak ott jöhet létre két ember igazi egyesülése mind három síkon, ahol az egyik lélekben a Nap, a másik lélekben a Hold tulajdonsá-gai sugároznak egymás felé. Ahol megértésből vetik az ágyat, odaadásból építik a házat, ahol a szeretet a táplálék. Mily csodálatos a magyar nyelv! Szeretet. A szer, amely etet. Igazi és egyetlen tápláléka a léleknek, a párkapcsolatoknak. Nem elég a kölcsönös szimpátia. A párunk, legyen a társunk, barátunk is. E nél-kül csak egy véd, és dac szövetségben vegetálunk. A Naplélek a kiáradó-teremtő, a Holdlélek a befogadó-gondoskodó típus. Persze egyenlő arányban, nem uralkodva a másikon. Mert ahol a Nap van túlsúlyban ott a Hold perzselődik, ahol a Hold a dominánsabb, ott a Nap kerül örökös árnyékba és elveszíti a fényét.
„Vértől és könnytől áztatott évmilliókon át száguld a lélek vadul. Belső vaksá-gával küzdve a fényt keresve. Tarts elé egy tükröt, hogy rápillanthasson önnön magára, a nagyságára, az örökké való halhatatlanságára. Isteni lényegére.”
(Fábián”)