Vallásbölcselet 3.
2014.07.28 18:32
„Istennek szüksége van ránk”
A mai kor, vallási útvesztőiben nehéz eligazodni.
A világ és Isten viszonyának kérdésére igyekszik felelni minden vallás.
Irányzatok, próféták, filozófiák sokasága „áll rendelkezésre” a hinni vágyók számára.
De melyik az igazi? Teheti fel a kérdést az ember. Melyik az egyetlen, üdvözülést hozó hit?
Egyáltalán van ilyen, vagy csak az ember találta ki, a maga vigasztalására?
De bármilyen tant is valljanak a hívő csoportok, annak alapját egy élményben kell keresnünk, amely a valóságot közvetlenül ragadja meg, mert a vallás nemcsak egy hiedelem, amelyhez az ember szilárdan ragaszkodik, hanem megélt valóság, tapasztalat, nem kitalált monda.
Tény, hogy mindig összefüggött valamely nép szenvedéseivel a hite keletkezése, valamilyen megváltást remélt, amit egy próféta megjövendölt, egy messiás érkezését helyezve kilátásba, ki megszabadítja, megváltja az emberiséget, az uralkodó, vagy éppen hódító elnyomás alól,
vagy, bizonyos lelki gyakorlatok révén, megvilágosodást ígér a sötétben tapogatózó elme, lélek számára.
De ki, vagy mi dönti el, hogy ki milyen vallási felekezethez tartozzon?
A legtöbb esetben megoldja az élet, hiszen meghatározza, általában behatárolja, hogy ki hova születik. Az adott terület vezető vallása szinte „rátelepszik” az ott lakó nép hitrendszerére, lásd. buddhizmus, mohamedánizmus, judaizmus, stb.
Rendszerint végig is kíséri az egyed életét a haláláig.
Viszont van, amelyik úgymond „szétszóródott” a világban, mint például a kereszténység, melyet hittérítő apostolok vittek szerte szét a földkerekségen.
„menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot”
De, csak aki felül tud emelkedni vallása korlátain, az tud igazán rálátni a hit lényegére, miszerint: Isten maga a tökéletesség, Isten örül az örvendezővel és szomorkodik a letörtekkel; szenved a szenvedővel és nagylelkű a rászorultakkal, stb.
A legtöbb tan, alaptanítása sok esetben tartalmaz fenyegetéseket, az ember számára, kilátásba helyezvén az elkárhozás lehetőségét, egy véget nem érő pokoljárás képében, félelmet keltve ezzel az egyszerű gondolkodású lélekben.
Valahol mindig az emberi észjárás, az egyén, rendszerint anyagi érdeke húzódik meg ezekben a dogmatikus szabályokban, egy vak Isten diktátumai mögé bújva, ezzel ledegradálva a létezés igazi mivoltát, Isten és az ember kapcsolatát lealacsonyítva egy úr, egy szolga megalázó szintjére.
Szent Pál három szóval fejezi ki a világ és Jézus Krisztus viszonyát: Isten Fia által, benne és érte teremtetett mindent a mennyben és a földön (Kol. 1, 16)
E szövegben foglaltatik a keresztény teológia teljes Krisztus képe, az Ige kozmikus-teremtői és morális-megváltói küldetése.
Az ember régi foglalatossága a csillagokat faggatni sorsa felől.
Bár csillagjegyünk meghatározza a jellemünket, de nem determinál. A hindu asztrológia szerint amint egy ember tudomást vesz horoszkópja rossz sugárzásairól, azok már el is veszítették a hatalmukat fölötte. Tudni, megismerni annyi, mint fényt gyújtani, amelyben már tájékozódni lehet. A csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek. A bölcs, uralkodik csillagain, ezért van az, hogy egy bizonyos tudatszint fölött már kevésbé érvényesülnek a csillagjegyre jellemző tulajdonságok.
Ez az ember küldetése. Ólomból arannyá változni.
Ide sorolható még egy dolog problémája is.
Beavatás, vagy ráhangolás?
Mi a különbség?
A nyugati ember, mióta "falja” a keleti kultúrát, egyre másra dobálódzik a beavatás fogalmával, kifejezésével. A „mesterek” mikor leadnak egy tananyagot, a végén úgymond „beavatja” a „tanítványt”.
Pedig ez nem így van. Amit a kozmikus energia felhasználásában tanítanak,(reiki, pránanadi) ahhoz csak ráhangolás szükséges és elégséges is. A gyógyító energia frekvenciájának fogadására hangolnak mantrákkal, légző gyakorlatokkal, hogy képes legyél "fogni az adást".
Az eredeti beavatás azonban Krisztus előtt még egy megváltozott tudat állapotban ment végbe. Élve temetés, barlangba zárás, tudat módosító szerek "segédlete", stb, ahol nem használhatta az öt érzékszervét a beavatandó, mintegy önkívületben zajlott le az esemény. Majd utólag bizonyos mentális eljárásokkal tudat szintre hozták a tapasztalatokat.
Kevesen tudják, hogy az eredeti vízzel keresztelés is erről szólt, ti. az, amúgy látó beavató (pl. Keresztelő János), addig tartotta a beavatandó fejét a víz alatt, amíg az egy halál közeli élményen átmenve, beleláthatott a természet feletti világba és így egyfajta tudásra tett szert a meg nem nyilvánult Természet birodalmáról.
Krisztus után már enyhítettek a módszeren és mára már csak szinte szimbolikus a szertartás.
Szóval nincs sok köze a kettőnek egymáshoz.
„Ne beszélj Istenről Fény nélkül!”
A templom örökmécsese, a halott feje mellett lobogó gyertya egyaránt a sötétség lényeinek elűzésére és a Fény angyalainak megidézésére gyúl fel. A démon létformája a sötétség. Erejét onnan nyeri. A világosság megöli a démont, mint a partra vetett halat, a levegő. Az Égi láng, a szellem éltető légköre. E Láng a magasságokban nem éget, hanem világosít. A Lét mélységeinek tüze, sebeket maró, anyagot emésztő izzás. Középen azonban, menny és pokol között mindkét véglet tulajdonságait egyesíti, és önmagában kiegyenlíti. Az áthidaló elemek és a nyitható zárak titka a Középpont misztériuma. Koncentrálj mindig, tehát a végletek közt rejlő Középpontra.
„Tűzmantrád lesújtott rám Uram,
S kigyúlt lelkemben a mesés Gondvána,
a szépség tájait lángok dúlja,
a vágy kútjait felforrt maró sebek,
De, villámodért hálát adok neked!
Ha sziklák nyilát vére csurran az égnek,
Tudom, e nyilak füstszárnyukon
Végül is elérnek Téged.
Legyek ezért örökké égő fáraszod,
Titkoktól izzó csipkebokrod.
Segíts Uram, hogy mindig égjek,
Hiába jajgatok, sírok, félek,
Ne engedd, hogy szent máglyádról lelépjek,
ÁMEN!”
(Szepes Mária)