A vallás és a gyermek kapcsolata.

„A létezés nem más, mint átkelés az örökké valóságon”

Gyermekkoromban sokszor álltam a csillagokkal teleszórt ég fekete bársonya alatt, feltéve a kérdést az égi szférák felé, hogy ki vagyok én, és mi ez az egész körülöttem, amit nagyvilágnak hívnak.

De kitől is kérdeztem mindezt?

Istentől? Az angyaloktól?

Egyáltalán kitől is kérdezhet egy alig néhány éves kisgyermek ilyen létkérdéseket, akinek nincsenek letisztázva még, Istennel, a hittel, az angyali hierarchiákkal kapcsolatos fogalmai.

Csak kérdez, a maga egyszerű, nem túl választékos nyelvén, jóformán fel sem fogva, kihez is intézi szavait.

Talán nem is az a fontos, hogy hol, kinél talál célba kíváncsisága tárgya.

Válaszokat vár, minden honnan, mindenkitől, remélve, hogy megérti, mi történik vele nap, mint nap, hogy hová, mivé fejlődik az út végére.

Persze a család, a közvetlen környezet, nem, vagy csak felületesen adja meg az információt, az aktuális vallási felekezet, melybe beleszületett, pedig csak fújja a magáét, értelmetlenül, dogmatikusan, kioktatóan, nem egyszer fenyegetően, dobálózva szabályokkal, megszívlelendő példabeszédekkel, tiltásokkal, intelmekkel, de sohasem a lényeget érintő magyarázatokkal.

Ha mégis sikerül valamit a létezésről megérinteni, akkor, pedig félreértelmezések, szándékos félre magyarázások tömkelege árad a kérdezőre, amit, ha nem fogad el, akkor az eretnekség, hitetlenség vádja éri.

Ezeket a „tanításokat” aztán elhagyja az igazán fejlődni vágyó egyén, mert nem kielégítő, nem lehet kielégítő számára, ha csak nem éppen az adott szint dogmáira van szüksége, mert ilyen is van.

Gyermekkorban talán még nem érvényes a mondás, hogy „Isten és közöttem állok én”, (Johannes van der Meulen) hiszen az egó még kezdetleges, kialakulatlan, a nagyvilág, a környezet még nem „idomította” be a civilizáció, a társadalom „igényei” szerint. A feltörekvő önzés, pózolás, megalománia, másokon való élősködés, önzés még nem fertőzte meg tiszta lelkét. Azután szembe találkozik különböző vallási irányzatokkal, felekezetekkel, szekták próbálják meg „befogadni”, erőszakkal, vagy „szelíd” rábeszéléssel, akik tudják az „egyetlen” utat, a boldogulás, üdvözülés felé. Van, akit el tudnak ragadni, ők valószínű elérték az adott inkarnáció általuk elérhető szellemi szintjét, de a legtöbbjük tovább lép. Azután itt vannak az „izmusok” csapdája.

Legyen az bármilyen az isteni igazságtól kicsit is eltérő ideológia, bármennyire más tartalommal töltődik az idea, már nem lehet maradéktalan tanítás.

Nem beszélve a szélsőségekről, mint pl. a kapitalizmus, mely aligha nevezhető ember központú szemléletnek, a „pénzisten” imádásával, a környezetet romboló technológiákkal, de ide sorolható a kommunizmus is a dialektikus materializmus hirdetésével, mely hitet tesz a hit ellen.

Ám lassan megtanulja elválasztani a gyöngyszemet a korpától, az igazi tanítást a dogmáktól, ki az, aki hiteles tanító, ellenben az azonnali „megvilágosodást” ígérő kóklerektől, hamis prófétáktól.

Felmerül a teljesség igénye úgy a megismerésben, mint a mindennapi életben, a hivatás, egészség, társadalmi kapcsolatok terén.

Egyre inkább inspirálva érzi magát a szociális, szolidáris viselkedésre, empátia alakul ki az egész világ iránt, úgy az ásványi, a növényi, mint az állatvilág iránt.

Már nem dől be a közhelyeknek, a nagy ígéreteknek a lélek szabadságáról, hiszen egyre inkább elsajátítja az oda vezető út apró lépéseit, nem veszi komolyan a média hazugságait, a politika megtévesztési szándékait.

Megtanulja az igazi önértékelést, önostorozás nélkül, reálisan felmérni, bírálni önmagát, tudását, belső étékeit, önámítás, felmagasztalás nélkül.

Önként végzi önismereti gyakorlatait, melyekkel megismeri valódi önmagát, meg tanulja értékelni az adott pillanat, az éppen történő sorsa jelenét és elfogadja, amit az élet elé tesz.

Kaczvinszky József így fogalmaz a „Kelet világossága” c. művében: „Semmi olyat nem tesz a sorsod eléd, amit ne érdemelnél meg, amit ne tudnál megoldani, vagy leküzdeni, legyen az jó, vagy rossz”.